A lélek nyugalma

 

„Mi ijeszthet, ha lelked nyugodt? Ha leküzdöd a hiúságot, a kéjvágyat és a kapzsiságot? Miféle hatalmak kínozhatnak, ha te nem kínzod magad? Mi a börtön, ha a lelked szabad? Mi a halál, ha megismerted a világot és lelkedet, s nem vágyol fölösleges és kínos részletekre? Igazán, olyan voltál, mint a gyermek, aki boldogtalan, mert nem kapta meg ezt vagy azt. Gondold mindig ezt: »Nincs hatalmam, sem vagyonom, talán egészségem sincs. De milyen hatalmas vagyok, milyen gazdag, milyen fölényes, mert vágyaimat a dolgok igazságához és valóságához igazítom, s a lelkem szabad!« Ezt senki nem veheti el tőled, ennél többet senki nem adhat.”

(Márai Sándor: Arról, hogy semmi nem ijeszthet. In:  M. S., Füves könyv, 49.)

 

Miről van szó? A lélek szabadságáról és nyugodtságáról – az ember nyugodtságáról. Biztonságban érezzük magunkat – és valóban biztonságban is vagyunk –, ha lelkünk nyugodt. Egyenlőségjel kerül tehát az ember, vagyis az én és a lélek közé.

Feltűnő a párhuzam a lélek nyugodtsága és a lélek szabadsága között. A szövegben előbbivel indul, utóbbival zárul az a rövid gondolati ív, amit bejárunk. Ugyanakkor önmagunkkal, valódi énünkkel, lelkünkkel való kapcsolatunk egyáltalán nem ilyen egyértelmű: Márai azt írja, az embernek meg kell ismernie a világot és lelkét is. A lélek tehát nem lehet egyenlő azzal az elképzelt énnel, amit magunkról gondolunk. Előbbi állandó, s nem mi alakítjuk ki, utóbbi viszont folyton változásban van  – személyiség és énkép értelemben is, nagyban alakítják külső tényezők. A lélek pontosan tudja, mire van szüksége. Viszont az említett énről kialakított képzet (énképzet) az, ami könnyen hozzáférhető, s jóval „hangosabb”, mint a lélek.

 

Márai azt írja, három nagy ellensége, akadálya van a lélek nyugodtságának: a hiúság, a kéjvágy és a kapzsiság.

„Én tökéletes vagyok” – mondja a hiú. „Én mindent élvezni akarok” – így a kéjvágyó. „Nekem több jár” – véli a kapzsi.

A három emberi jellemző mindegyike valamiféle kielégíthetetlen vágyhoz köthető, s így folyvást kielégületlenséget okoz. A lélek szomjazik.

Az állandó kielégületlenség kényszert, a vágyak kényszerű hajszolását eredményezi. Sosem elég az elismerésből, a gyönyörből, illetve a birtoklásból – fontosnak tűnő dolgok látszólagos birtoklásából.

A kényszerekkel párhuzamosan pedig, illetve azokhoz nagyon hasonlóan van jelen bennünk a függés.

Mindhárom jellemző ugyanis egy-egy függőséghez is köthető. A hiú mások véleményétől függ. A kéjvágyó üresnek érzi magát, ha nem lubickol az élvezetekben. A kapzsi pedig úgy hiszi, semmije sincs, ha nem minden az övé.

 

Ehhez a körhöz kapcsolható a félelem is. Miként lehetne elképzelni, hogy ha valamitől függünk, nem félünk attól, hogy azt elveszítjük, vagy hogy valamilyen módon megvonják, megvonódik tőlünk?

Miért hajszolnánk bármit is, ha nem gondolnánk, hogy mindenképpen szükségünk van rá?

Mi kényszeríthetne bármire is, ha lelkünk szabad volna?

Hogyan lehetne lelkünk nyugodt, ha nem szabad?

Miként lehetnénk mi magunk nyugodtak, ha lelkünk nem az?

 

És itt körbe is értünk.

 

A másik oldalról közelítve: mi a nyugtalanság? Legegyszerűbben: a nyugalom hiánya. Valamiféle zavar a békességben, háborítatlanságban. Kiegyensúlyozatlanság. Ez a diszharmónia jelen esetben a lélek (az igazi én) valós igényei és egy elképzelt, hamis, magunk és a világ által kialakított énkép(zet) törekvései között állhat fenn. „Miféle hatalmak kínozhatnak, ha te nem kínzod magad?” – írja Márai.

Persze ki ne vágyna elismerésre, örömre és igen, tulajdonra, vagyonra, olyan dolgokra, amelyek az övéi? Korábban azt írtam: félünk, hogy elveszítjük ezeket.

A hangsúly nyilvánvalóan a helyes mértéken van.

Hogy mi ez a mérték? Banálisnak tűnhet, de mindenki maga tudja (magának kellene tudnia), mire van igazán szüksége. Említettem, hogy a lélek pontosan tisztában van az igényeivel.  Valójában nem vágyunk sokra. Gondoljuk csak át, mennyire redukálhatnánk azokat a dolgokat, amelyek elengedhetetlenek? Mi maradna, ami feltétlenül szükséges, ami valóban nélkülözhetetlen? Nem sok. Persze ettől még nem kell minden egyebet kidobni. A kényelem jó dolog. A ragaszkodás az, ami megtéveszthet.

A ragaszkodás, ami nagyon hasonlít a függőséghez. Az egyensúlyt mint lehetőséget minden ember magában hordozza.

És ha a vágyak „a dolgok igazságához és valóságához” vannak „igazítva”, a lélek szabad. Ehhez azonban meg kell ismerni a világot és a lelket.  Azaz önmagunkat.

 

A három tulajdonság, amit Márai leküzdendőkként említ, nagyban hasonlítanak tehát egymásra, érezhetően egy tőről fakadnak, és végeredményben minden törekvés, ami a lélek nyugtalanságát okozhatja, visszavezethető rájuk. Ám ha ezeket felismerjük, és nem kínozzuk magunkat velük,  lelkünk szabad lesz. Ha pedig lelkünk szabad, akkor nyugodt is. S ha lelkünk nyugodt, „mi ijeszthet”?