Az Író és a Szőke

Az Író és a Szőke...

Volt már egy ilyen réges-rég... Persze, Ő a maga műfajában Miller, de én soha sem leszek Monroe...

Ez a történet legalább annyira szürreális, mint az övék... nem is hiszik sokan... még mi sem néha...

Olykor eltökélt vagyok, megállíthatalan. Törekvő, törtető, akarnok. Biztosan tudom: Ő az! Az Igazi, az Egyetlen, a Mindenem, és ezt neki is meg kell tudnia, azonnal, mindegy milyen áron! Akkor odavágom hozzá: – Imádlak!

Ő pedig  válaszol  rá: – Én is.

Néhány betű, ami varázsol.

Többnyire... de van, hogy elfut... én meg kétségbeesem... Hol lubickolok a szeretetében, hol fuldoklom a hiányától, és a magam számára is hihetetlen, amin keresztül visszük egymást. 

Ezért, most én adom vissza a színeket, amiket kétségtelenűl ő láttatott meg velem. Akkor is, ha mindig is szerettem a színeket, eddig nem is gondoltam, mennyire fontosak nekem az árnyalatok.

Az, hogy a halványrózsaszín nem pink, és hogy a pink még távolról sem padlizsán. Most úgy fest, a mi halványrózsaszín kapcsolatunk őrült pink lett, és talán ettől vagyunk mi is kicsit bolondok. Hogy mikor válik, érik padlizsánná? Talán soha. Mi nem is tudnánk azzá komolyodni...

 

Imádom a lilát, mely ködként hull a szememre, hogy elhomályosítsa a kételyeket. Sőt, hogy azok fel se merülhessenek.

Aztán az égő pirosat, a vöröset, a szenvedélyt. A vágyat, amit kizárólagossá tett maga felé, ilyenformán  életemben talán először.

A kék hűvös nyugalmát, mely frissítően körül ölel, ha túlságosan izzanánk. A sárgát, a simogatóan melegítőt, a nevetést, a vidámságot. Hiányozni fognak a színek... a gyertya narancsos lángja... a szivárvány összes színét visszaadom...

Mi marad?

A barna, a föld színe. Igen, alászálltam a fehér, puha felllegekből. A szememben – és az övében is talán – a sötétbarna szomorúság... az itt-ott marad. És a fekete, a haja sűrű feketéje... az sem az, amit egykor jelentett: a puha gyapjú pulcsiját, amin megcsillan az én kósza szőke hajszálam. A fekete a bánatom színe lett, és valahogy végig kíséri az életemet, híven a nevéhez: örök.

 

Hogy mégis miért akarok most mindent kiradírozni??? Mert...akkor ott azon az első estén, mikor hajnalig ömlött ránk az egymáshoz ragasztó érzelem-enyv, ott az olyan erősen összevont bennünket, hogy esküdtünk magunknak, egymásnak: nincs, nem lehet erő, ami ezt a köteléket kibontja,f eloldja... Az ott olyan valószínűtlenül valóságos volt, hogy valóra vált.

És ez a kötelék annyira szoros, hogy utálnám, ha kényelmetlenné lenne. Vagy ha csak úgy, elszakadna. Ha valami külső erő feszegetné...és egyszer csak elengedne az ragasztás. Az akkora sebet ejtene rajtam, hogy belepusztulnék.

Hosszú ideje várom ezt a csodát... és Ő is. Ez nem kérdés... de a tapasztalások... elbátortalanítottak... mindkettőnket.

Ő pedig szeret engem annyira, hogy soha nem mondaná el a kétségeit. De a hallgatás rossz politika a szerelemben...

És én meg szeretem annyira, hogy megteszem helyette... Radírozok, széttépek, kilépek...de semmit sem felejtek...

És továbbra is szeretek... szeretem. Ha most látnám a tekintetét, azt az édesen szótlanul kérdezőt, a válaszom ugyanaz lenne... Ő tudja... az a hosszú, nyugodt pillantás felé... ami csak az övé... és az is marad már...

Az Író meg a Szőke...

Nem túl szerencsés kombináció, de elég őrült ahhoz, hogy újra meg újra megszülesssen...

És én, bár nem vagyok Monroe, de életem végéig hálás leszek, hogy ez a lehetőség kicsit az enyém és az övé lehetett.