logó tervezés

 Ismertség Magazin reklám

Aki megénekelte a forradalmat

Aki megénekelte a forradalmat

Bartis Ferenc harcos életútja

1956. októbere nem csak Magyarországon gyújtotta fel a reményeket, hanem az egész Kárpát - medencében újra hinni kezdtek a kisebbségi sorban élő magyarok. Végre az anyaország újra megmozdul és lesz igazság. Azonban a trianoni országok kommunista diktatúráinak vezetése számolt e buzgalommal és egymás után vetette börtönbe azokat a magyar diákokat, munkásokat, parasztokat és értelmiségieket, akiktől várni lehetett az ellenállást, a rebelliót. Köztük volt Bartis Ferenc költő is, akivel már 13 évesen megismertették a románok a „népi demokráciát”. 1956. november elsejei letartóztatásának az volt az oka, hogy elmondta saját versét nagy tömeg előtt, Dsida Jenő, sírjánál a házsongárdi temetőben. Attól kezdve arra ítéltetett, hogy a sok fizikai és lelki bántalmazás, majd a börtönévek utáni folyamatos zaklatás megerősítse küldetéstudatában. A világ magyarságát akarta megszólítani.

Gyergyószárhegyen, a Gyergyói-medence szélén fekvő festői szépségű faluban született Bartis Ferenc 1936. július 4-én. A négy esztendős kisember szeme láttára vonultak fellobogózott falujába 1940-ben a magyar honvédek. Négy évig tartott a magyar világ, amikor minden nap a Himnusszal kezdődött. Sokáig érthető módon csak ezekből az élményekből táplálkozhatott az életerő, amellyel később el tudta viselni a sok-sok szenvedést. Kínzói által erősödött tovább a lelke és szelleme. A románok árulása és a magyar csapatok általuk történő hátbatámadása után megindult a népirtás, főleg a félkatonai alakulatok részéről, amelyekről mai napig nem illik beszélni. Groteszk módon a balkáni stílusú öldöklésnek a szovjet hadsereg vetett véget. A háború után az újra berendezkedő, immár a kommunizmus felé kacsingató román hatalom a régi megszokott stílusával esett neki a magyar iskoláknak, egyházaknak és minden olyan intézménynek, amely eddig a magyarságot őrizte, erősítette. Családokat szakítottak szét, ezreket deportáltak a Duna-deltába, hogy ott pusztuljanak el az éhségtől, láztól és a kommunista pribékek ütlegeitől. Bartis Ferenc tizenhárom évesen részese volt a „gyergyószárhegyi zendülésnek”. A falu főterén álló keresztet és a plébánost a románok el akarták hurcolni. Az emberek kitódultak az utcákra. Zúgtak a harangok, a fiatalok röpcéduláztak a környéken. Közben a hatóságok felállították a géppuskákat. A hatalom kegyetlenül járt el. Ott helyben néhány bátor férfit azonnal kivégeztek, majd közel másfél ezer magyart elvittek. Jó, ha kétharmaduk visszatért. Bartis Ferencet államellenes összeesküvés vádjával letartóztatták. Mivel még nem volt nagykorú, így az ország minden középiskolájából kitiltották, és egy kényszer-középiskolát jelöltek ki számára Gyergyószentmiklóson. Majd onnan is távoznia kellett. Egy marosvásárhelyi líceumban végzett. Ez idő alatt alakult meg a Fiatal Írók Testülete. Ismét elvitték. A vásárhelyi börtönben alapította meg az Összmagyar Testületet, az összmagyar eszmeiség kidolgozására és annak gyakorlatban való használatára. Tanulmányait a Kolozsvári Bolyai János Tudományegyetemen folytatta filológia-történelem szakon, de az állandó zaklatás miatt Marosvásárhelyre, később Bukarestbe kellett költöznie, hogy ez utóbbi helyen lediplomázzon. Elsősorban szerkesztői, költői, közírói munkája révén ismerték, de már fiatalon volt alkalma kazánkovácsként, kőfaragóként, erdőmunkásként is bizonyítania a román állam jóvoltából.

1956. november elsején elszavalta az „És mégis élünk!” című versét, a házsongárdi temetőben Dsida Jenő sírjánál. E miatt is bezárták a kemény székelyt. 

Öt alkalommal és összesen 10 évig volt rácsok között. A Securitate alulművelt pribékjei miatt 19 csonttörése volt, és süket lett a jobb fülére, miután egy szöget ütöttek belé. Nem tudták megtörni. Újságírói tevékenységét a bukaresti Falvak Népénél kezdte, majd Csíkszeredában folytatta, ahol a Hargitánál dolgozott, végül kikötött Marosvásárhelyen. Ott Sütő András munkatársa lett az Új Életnél. Közben a tőle megszokott tempóval minden lehetőséget kihasznált, hogy az erdélyi magyarságért tegyen a pártállami kereteket feszegetve. 1984-ben fiát, Attilát kirúgták a gimnáziumból, majd megfosztották őket román állampolgárságuktól. Budapesten a Magyarok, 1990-től a Céh című folyóiratok szerkesztője. Költőnek tartotta magát elsősorban, 39 kötete jelent meg. Több tucat magyar, illetve külföldi elismerést és kitüntetést kapott és a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjének birtokosa lett. Prózai írásai közül különösen megrázó a Rácsok között Romániában, amelyben nemcsak a saját tapasztalatairól számolt be, ami a kínzásokat és az embertelen körülményeket illeti, hanem kifejezésre juttatta, hogy egész Románia rácsok között szenved.

Szülőföldje kényszerű elhagyása után Magyarországon kívül sokfelé járt és mindenhol nagy szeretettel fogadták. Ő terjesztette elő 1987-ben Washingtonban azokat a dokumentumokat, amelyek alapján a Fehér Ház Külügyi Bizottsága elfogadta a Dornan-módosítást, amely alapján a Romániában élő magyarságot megilleti az emberi, a kulturális és az önrendelkezési jog. Járt a Fehér Házban és felszólalt a kongresszusban is. Jóllehet rengeteg szeretetet kapott és a még az akkoriban „szabad világnak” hitt nyugati demokráciák politikusaihoz, és közéleti személyeihez el tudta juttatni, hogy Ceauşescu Romániájában, hogyan és milyen elnyomatásban éltek-élnek a magyarok. Nem felejtette ki a többi nemzetiséget sem, akiknek a kisebbségi lét jutott.

A diktatúra bukása után sem dőlt hátra, és nem szűnt meg aggódni a magyarság sorsa iránt. Publikált, előadásokat tartott és szervezett fáradhatatlanul. Állandóan hirdette, hogy a magyarnak nem szabad egymás ellen mennie. Összefogásról beszélt. Utazásai során látta, hogy nemcsak szűkebb környezetében, az erdélyi részeken élnek rácsok mögött a magyarok és más nemzetiségűek, hanem mindenhol a világban tapasztalt hasonlókat. Beszédeiben, beszélgetések során felemelte szavát minden elnyomott kisebbségért. 2006. június 9-én hunyt el. Küzdelmes élete legyen példaértékű minden szabadságszerető nemzet fiatalsága számára.

Bartis Ferenc: És mégis élünk! 

Széttépve és összetörten, 
Győzelmektől meggyötörten, 
Már magzatként bajba-ölten, 
Vándor bölcső-temetőkben ? 
És mégis élünk! 

Dobra vernek minden vágyat: 
Árverezés a vasárnap. 
Nászunkra is gyászhír támad: 
Üresek a gyermekágyak? 
És mégis élünk! 

Elvadult a dúlok lelke, 
Kórót terem tarló, mezsgye: 
Pusztul a föld egyre-egyre, 
Hull a szikla tenyerünkbe? 
És mégis élünk! 

Fogaskerék, futószalag: 
Egyik elmegy, másik marad. 
Bölcsőnk, sírunk porrá szakad: 
Zokognak a kövek, szavak? 
És mégis élünk! 

Hogyha sírunk: kiröhögnek! 
Hogyha küzdünk: fel is kötnek! 
Hogyha kérünk: odalöknek 
Történelmi kárörömnek !? 
És mégis élünk! 

Magyar, szavad világ értse: 
Anyanyelvünk létünk vére! 
Anyánk szíve tetemére 
Átok zúdult: vége, vége? 

Kökény Ferenc

Kapcsolódó cikk:

Vérrel írt „konszolidáció” >>