logó tervezés

 Ismertség Magazin reklám

Egyhelyütt, egyidőben

Egyhelyütt, egyidőben

Két fotókiállításról

 
Közös kiállításon mutatta meg fotóművészetét két filmes- és médiaszakember: Merza Gábor és Matkócsik András, a Polifilm Iskola tanárai. Alkotásaikról olvashatnak összefoglalót Féjja Sándor filmpszichológus tollából.
 

Ilyennek láttam...

                                                                       „Az esemény jön és elsuhan
                                                                        s az emléknek száz ideje van.”
                                                                                          (Weöres Sándor)
 
Humán tulajdonságaink egyike: élménymegosztási szükséglet. Másképpen: közlési vágy, az elmondás igénye. Azaz, kell valaki, mások kellenek, akik veszik-vehetik osztott „lapjainkat”, vagyis reagál(hat)nak megélt dolgainkra, köztük ezeknek tárgyiasult formáira.
Például a fényképekre.
Rendre születnek fotókiállítások, aztán lekerülnek a falakról a képek. Mi marad meg a kompozíciókat néző befogadóban? A látottak adta élmény emléke.
A bemutatott fényképekről írott sorok is az emlékezés, egyben a képzettársítás segítői. Hadd emlékezzek hát vissza emitt a Merza Gábornak és a Matkócsik Andrásnak az Aranytíz Kultúrházban (a Rodin Teremben, valamint az Átriumban) kiállított fotókollekciójára.
 

Lehetőség a találkozásra

Merza Gábor fotókiűllításaMerza Gábor fotóiról
 
Jó hangulatú színes felvételek sora: vonzó természeti tájak, mozgalmas szituációk, kéklő egek, vidám fürdőzők, tengerkék vizek, csendhangú éjszakai városkép. A Kirakatban című fotón egy női fehérnemű-üzlet kirakatüvegén tükröződik vissza a szerző és fiatalember fia, fekete napszemüveget viselnek; a mutatós portékák között kombinés hölgy fényképe kacérkodik. További fotók, beszédes címek: Üdülő délben, Ábel a tengeren, Kép a kertben, Parajdi sósfürdő. Groteszk humor: Csúnya néni… (1995). Lenge sálkendő alól szépiaszínű dús keblek kukucskálnak ki: Forró volt a nyár. — Máris közelebb éreztem magamat a Rodin Teremben kiállított kollekció címéhez: „Volt egyszer egy nyár”. A kiállításról informáló kultúrházi programfüzetben (2011, Földanya hava, 21. o.) olvastam: „Merza Gábor, iskolaigazgató, filmes szakember és sokoldalú művész.” Vissza a képekhez! Az egek kapitánya, Kirándulás a jövőbe, Kísért a múlt, Parancsoló Turulmadár; lovas-szobor sziluettje filmcímre asszociáltatón hangsúlyozza, milyen Kobleincz felett az ég. Akárha meditációra invitálna a bambusznádakon átszűrődő napfény: Zen. Ezek is tetszettek: Egyedül a padon, Hárman a stégen. Kedves állatok: Interjú a brünni kutyával; sztoikus nyugalmú cica ül egy erkélyen: Csendélet a harmadikon.
Két nagy söröskorsó mögött a szerző asztalra hajtott fejjel, mosolyogva néz(ett) rám (exponált az önkioldó): Imádom a cseh sört. Családias berendezésű söröző asztalánál ülvén pedig egy pohár sört nyújt(ott) felém: A német sört is szeretem. Témába vágó újabb kép: Cseh sörfesztivál után Pesten. Élni tudni kell! — jutott eszembe. Íme két további vonatkozó – mondjam így – dokumentum! Meggyőző nagy-közeli arc: A felest is megiszom (némi nedű stampedlis pohár alján árválkodik). Szintén önarckép: két majdnem üres pohárban néhány csepp ital ivójára pillantva hiányolja a lenyelt kortyokat: Vörös bort is fogyasztok.
Színes tabló: Sokan voltunk (2008). Emlékképükért összeállt filmbarátok csoportjának képmása, néhány személy utólag applikált fotójával, arcokkal. Polifilmes hallgatók veszik körül Merza Gábort. Mintegy ötvenen lehetnek, azaz sokan „tablóztak”; felismertem köztük az egyik tanár urat, Matkócsik Andrást.
 
Merza Gábor fotókiállításaFémrúdon csüngő, méretes filmszalagidéző installáció gazdagította a kiállítást. Mind a bal-, mind a jobboldali perforációja mellett portréfotók sora: fekete-fehér, majd színes igazolványképek — a kiállító arcképei. Az ifjúkor egymást követő monokróm képmásai életkorokat váltottak: felnőtté értek, középtől lefelé haladva úgymond tegnapi, végül mai férfi színes fotóportréivá lettek. Így, fentről lefelé nézvést hajaztak az időbeliségre. E két képsor között fekete-fehér fotórészletek: vetkőző nőalak mozdulatfázisai dinamizálták az ötletes „dizájnt”. Hm. A kétszer húsz arckép a múló idő képeit s képzeteit társította a fotográfia pillanatrögzítő sajátosságával. Feltűnt nekem egy fénymásolt, kontrasztos fekete-fehér felvétel (1988) is: hófehér háttéren göndörhajú kisfiú portréja (a szerző fia). Mintha az idézett s idézendő képtársaihoz kalauzolt volna a Rodin Terem melletti helyiségben kiállított tízegynéhány Merza-fotó, címmel és anélkül: A felhők alatt, Zuzka a Balcsin, A tér, ahol él (1995), s mások. Ez a fakeretes, képeslap méretű színes páros portré is: szerző és gyermeke szemből, fekete napszemüvegben; önkioldós (?) arcdetail.
 
Megkérdeztem az alkotót, miképpen vélekedik a fényképezésről, szűkebben a saját fotókollekciójáról. „A fotózás nálam – válaszolta – egy ismeretlen világ felfedezése, a valóság megismerésének útja. Képeimen a valóság lenyomata látszik úgy, ahogyan én érzékelem, és ezt a valóságot szeretném megmutatni okulás és gyönyörködtetés céljából.” Vettem, vehettem ama lapot… Okultam és gyönyörködtem. Képélményemet szavakban persze korántsem fejezhetem ki kellően. Legfeljebb érintően.
 

Merza Gábor fotókiállítása

Filozofikus tartalmú képekkel is randevúztam. Sétáló árnyszerű emberalak sejlik fel sötét alagútban, melynek végén – metaforikus szellemi felhanggal - fény dereng: Előtte az élet
Két ember sziluettjét sötét környezetű háttérfény finom tónusátmenettel rajzolja ki: Bezárva is szabadon. Árny-sötét nőalak mutatkozik tágas zárt térben, melynek a kis ablakán át bepillantó idilli táj kunyhója pihen; apró staffázsfigura teresíti e kompozíciót: Az erőd fogja. Mindhárom fotónoir atmoszférájú téma számos szabadasszociációt mozgósított bennem. A tartalomhoz illő címük bizonyára segítően apellál a nézői továbbgondolásra. A kiállítás címadó, álló formátumú képe anilines jellegű kézi színezésének köszönheti stilizált koloritását: Volt egyszer egy nyár (2011). Középkorú férfi – eme kompozíció aranymetszésű részarányán – háttal ül egy padon, mellette fürdőnadrágos kiskamasz, rám néz(ett). Világoskék égbolt, türkizkék a magát vékony sávnak mutató víztükör, a sima parti strandhomok sötétlőn sárga; balra fent elmosódott kontúrú citromsárga nap ragyog. Kicsi fekete járulékos alakok teszik változatosabbá a szabadtéri miliőt. A türkizkék színt a képtartalom értelmezési-viszonyítási pontjának nevezte a kiállítást megnyitó Matkócsik András, aki amolyan szerzői jegyzetelésnek, fotókkal való visszaemlékezésnek, fényképes emlékkönyv-félének nevezte a képkollekciót.
 
Többek között ezt is mondta fotóanyagáról Merza Gábor: „Nem más ez, mint a valóság szórakoztató módon való bemutatása és egy lehetőség a találkozásra, ahol annyi kedves ember láthatja újra egymást, cserélhet eszmét.” Az volt, így volt. Láttam többeknél s magam is átéltem ilyet (találkoztam ezer éve nem látott kollégákkal, más ismerősökkel is). „Új kapcsolatok születésének is helyszíne egy ilyen, a valóság ábrázolására létrejött kiállítás tere.” E térben volt szerencsém említett fényképekhez. Tömören summázva így minősíthetem a látottakat: fotografikus formanyelven tárgyiasított életöröm; személyes hangú nyitottság a világra (tehát rám, a nézőre, valamint más befogadókra vonatkoztatva is). Tárgy és ember találkozásának emlékezetes kínálata: egyfajta baráti kézfogás.
Egyik filmes barátom – még e kiállítás megtekintése előtt – kérdezte tőlem, hogy milyennek tartom a falon levő fotókat. Igencsak röviden-elnagyoltan válaszoltam neki: nagyon-merza, nagyon.
  

Rezzenéstelen tekintetek

Matkócsik András portrékMatkócsik András fotóiról
 
Az Átrium Galériában bemutatott fényképeket Kovács Tamás László szobrászművész méltatta, megnyitotta a tárlatot. Szavait tévéképernyőn megjelenő monokróm mozgókép követte. A Boleró (1981) című experimentalista stúdiumot Matkócsik András a Balázs Béla Stúdióban forgatta, rendezte és fotografálta. Lassított filmfelvétel egyetlen hosszú beállításban: nekem háttal levő nőalak úgy távolodott tőlem a horizont felé, hogy lényegében folyvást egyhelyben maradt. Végül aztán, szintén igen lassan, elkezdett megfordulni, eközben közelített alakjára, illetve fejére a kamera, s felém fordult a kissé valóságfelettinek tűnő személy; megmutatva arcát, rokonszenves tekintetét — „elidőző” premier plánban. Nyolcperces mozgását a spanyol boleró-muzsika ritmusát követő dobhangok festették alá. A kultúrházi programfüzet ekképp vezette be a „Portrék fekete-fehérben” című kollekciót: „A kamaratárlat fotói válogatás az elmúlt évtizedekben készült képekből, így a bő tucatnyi anyag szűk keresztmetszete – mondhatni előzetese – egy leendő életmű kiállításnak.” Máris hozzáteszem: életmű-kiállítással 2000-ben debütált a szerző. Képeivel 1983-tól napjainkig hat jelentősebb egyéni, 1977 és 2010 között pedig tíz csoportos kiállításon szerepelt. A látogató nézők néhány soros ismertetőt olvashattak el a filmoperatőr-fotóművészről: „A Filmművészeti Főiskolán 1979-ben diplomázott operatőrként. 16 éves korom óta fotografálok, és a filmkészítés mellett a fotó megmaradt komoly ’kiegészítő sport’-ként mind a mai napig. A portré műfajában érzem igazán otthon magam.” E vázlatos ismertetőt kiegészítem néhány sorral. A mozgóképi fényképezéssel a Balázs Béla Stúdióban ismerkedett meg közelebbről az alkotó; az egész estés játékfilmek kívánta operatőri teendőkkel pedig kameramanként (Kopaszkutya, 1981). Az általa fényképezett nagyfilmek között önálló operatőrként jegyzi: Eszkimó asszony fázik (1983), Hülyeség nem akadály (1985), Fehér éjszakák (Duna TV, 1988), Veszett idők (2000), Túlvilágvég (2001). Tagja a Magyar Operatőrök Társaságának (H. S. C.). Pályaképét animációs rövidfilmek fotografálása is színesíti.
 
Matkócsik András portréJellemzően szépélményeket váltottak ki belőlem a számomra – egy kivételével – ismeretlen nők portréi. Mindegyiküket mívesen precíz, esztétikus kompozíció marasztalta: tette időtlenné. „Nálam a portréfotózás kicsit spirituális műtét – vallja Matkócsik András -, ami, ha nincsen kellőképpen előkészítve és megalapozva, akkor kevés a lehetősége annak, ami a cél, hogy beletrafáljunk abba a századmásodpercbe, amelyben ott van sűrítetten a modell szubsztanciája, és annak az ígérete (vagy lehetősége), hogy a most már örökre rögzített pillanat talán másokban is, mintegy önreflexiós módon érzelmeket vagy gondolatokat indukáljon.
Kézi piperetükörben nézi magát, arcát figyelmesen sminkeli Ildi. Sportosan rövid hajú a szomorkás tekintetű Gabi, arcvonásait virágszál-árnyék mintázza, élénkíti. A hosszú hajú Dorka fején márkás divatkalap, elegánsan illik hozzá garbó pulóvere; egy szobortalapzat tövében tartózkodik fegyelmezetten. Határozott attitűdű, érett nő lehet az Ágnes, szigorú-komoly nézése szinte szuggerál. Egy általam ismert nő: Tarján Györgyi. Érdekes, derűs, mulatságosan fanyar alkatú színésznő, akihez egyaránt közel áll a humor és a tragikum. Észrevehetett valamit, meglepődve néz a Györgyi című arcképén, élénk tekintete balra fölfelé irányul; kinéz a képből (nem tudni, mit lát). Humor lappang a Küklopszinában; ez a fantázianevű hölgy óriási lupéval „takarja el”, szuper-plánná nagyítja fel a bal szemgolyóját. Nem néztek rám, pillantásuk kompozíción kívül keresi választott tárgyát: Anett, Bea s a szintén kreált személynevű Bánatváriné. Akár farkasszemet is nézhettem viszont az ugyancsak látni érdemes Melindával és Virággal.
 
Matkócsik AndrásEgy férfi, akit ismerek. Filmszínészi munkásságának második szakaszát Jancsó Miklós rendezésében (A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon, 1981), Guthy Gáspár költő szenzitív alakjának megformálásával alapozta meg Gálffi László. A László című fotóportréján egy szétnyitott Meisterfoto mögül néz fel, pillant(ott) rám (e folyóirat borítóján szexis nő zsánerképe). Megörökített mimikájába talán nem véletlenül éreztem bele a színművész játékstílusára jellemző, a fiziognómiát árnyaló érzékenységet, fogékony intellektualitást. Szellős erdőben látható, égre (fákra?) néz János: Marno János költő, dohányzik, szájában félig elszívott cigaretta parázslana tovább. „Portréim nem mások – fogalmazta meg a szerző – csak úgynevezett rezzenéstelen tekintetek, hiszen a képeken látszólag hideg – valójában kiprovokáltan objektív – szemek és arcok láthatók, többnyire puritán, mértani (geometrikus) terekben.” Így folytatta ars poeticáját: „A kompozíciók lépésnyire állnak a körré és a négyzetté vagy háromszöggé való stilizáció kettősétől.” Meggyőződhettem arról, hogy valamennyi (ha jól számoltam meg: egy híján húsz) statikus kompozíció tulajdonképpen az alkotói koncepcióhoz rugalmasan igazodó rejtett geometria. Zavarba ejtett az Andromache. Ez az élettelennek tűnő modell lepusztult, málló épületfalnál áll bábszerűen, borús-szürke megvilágításban. Ruhája elfedi merev alakját, fejét gyűrött sztaniolpapír (vagy alufólia) burkolja be: ezért fosztatott meg eleve – kis képzavarral – a netán elokvens tekintetétől. A kulturáltan szerkesztett kép bal szélén három kisebb, a jobbon egyetlen nagy, égő viaszgyertya teszi teljessé e megrendezett képmás-szürreáliát. Artisztikus fotórébusznak tételeztem a „maché”-t, ami így is tetszett.
Láthattam továbbá az operatőr-fotográfus sajátságos felfogású, sokban talányos Önarcképét, melyen arcának jobb fele képeződött le. A tekintet nyílt. Arcának másik felét szűk kivágású női arcdetail (áll, ajkak, orr) takarja el. A fentebb szóbahozott fényképarcokat láttató választékos fények s árnyékok egymással partneri összhangban – mellőzve a kemény kontrasztokat, finom árnyalatskálával – teremtették meg a fotók formai plaszticitását. Kiemelendő-megörökítendő a modell személyiségére jellemző egyedi vonásokat, az itt és most pillanatában rögzült karakteres arckifejezést. Egyfajta összegzésül ismét szóljon a szerző: „A fotókon látható nők nem mások, mint a hétköznapok alkalmi femme fatale-jai, bizonyos távolságtartással, de szemükben leplezett érdeklődéssel irántunk…”    
 
Nos! Itt van a vége glosszált képemlékeimnek. Legvégül még citálok egy svéd gyermekversből, ezzel fejezve be írásomat.
Maria, aki mindig a legjobb akar lenni,
megkérdezte, hogy írjon, ha Kitűnőt
                                           akar.
Elevenen fogalmazzál! — mondta
                                           a tanító néni.
(Ingrid Sjöstrand: Nálunk nagyon jó )
 
Könnyen társítom vonatkozó képzeteimet, miszerint mindkét fényképalkotó a maga nemében, szemével-látásmódjával: konzekvensen fogalmazott a fotográfia nyelvén — s: elevenen.
 
                                                                                                   Féjja Sándor
                                                                                                  filmpszichológus