logó tervezés

 Ismertség Magazin reklám

Ideje a szólásnak

Ideje a szólásnak

Beszélgetés a halálról

A halál az úgynevezett fejlett, modern nyugati társadalmak egyik legáltalánosabb és legerősebb tabuja. Irtózunk a halottól és félünk saját halálunktól, inkább nem beszélünk róla, inkább nem is gondolunk rá. Ideje a meghalásnak címmel (Mayer Éva Szakítópróba című kiállításához szorosan kapcsolódva) beszélgetést szervezett az Óbudai Társaskör, ahol a halál bizonyos aspektusait jártuk körül György András református lelkész és Varga Judit végzős pszichológus hallgató vezetésével. Ideje volt ez a szólásnak, a hallgatás megtörésének egy olyan témában, amit inkább elhallgatunk, ami tabunak számít társadalmunkban. Szó volt életről, halálról, ezek mibenlétéről, kapcsolatáról és különbözőségéről, testről, lélekről, mulandóságról, az örökkévalóról és még sok egyébről. Az alábbiakban erről a nem mindennapi beszélgetésről olvashatnak.
 
Az este családias hangulatban telt, összesen tizenöten, több mint két órán át beszélgettünk, gondolkoztunk együtt. Maga a beszélgetés a következő alapvető kérdéseket érintette: mi az élet, miért élünk, mi az oka a létezésnek? Mi a halál, mi értelme lehet a halálnak? Mi vár minket a halál után, mi történik a lélekkel? Miként lehet, illetve érdemes felkészülni a halálra? 
 
Az élet
 
Kezdjük az élettel. Mi az oka a létezésnek? Nem arról van szó, hogy mit kell kezdenünk az életünkkel, ennél egyszerűbb és egyben bonyolultabb a dolog. – Két ember szereti egymást (most nagyon dedós módon fogok fogalmazni), és abból megszületik a gyermek. A gyermek születésének oka tehát a szeretet – összegezte András. Ha az egyetemes emberi létezés definícióját keressük, két út áll előttünk – magyarázta tovább. – Az egyik a nihilista. A nihilista megközelítés azt mondja, hogy két aminosav összekapcsolódik és így tovább. El tudunk így jutni az emberig. A Biblia szerint Isten maga az élet, ezért életet ad. Nevezhetjük szeretetnek is, tulajdonképpen mindegy, hogyan nevezzük. Mindenesetre ez az ok és a cél is. Az élet az életből származik. A teremtett, általunk ismert világ a Szentírás szerint azért jött létre, hogy Isten életet adjon. Isten egy tökéletes világot teremtett, amiben nem volt bűn. Az ember szabad akaratú lény, akinek lehetősége van jó és rossz között dönteni. Onnantól kezdve, hogy az Isten teljes életet adott az embernek, az ember ezzel élt, és onnantól kezdve új határ keletkezett: a teremtett mindenség vált ideiglenessé. De a teremtettség nincs hatással az örökkévalóságra.
Ugyanakkor az a létállapot, amiben most vagyunk megszűnik, meghalunk.
 
A halál
 
Mi a halál? A problémát a lélek oldaláról közelítettük meg. – Az a pillanat nevezhető halálnak, mikor test és lélek különválik – vette alapul András a Szentírásban foglaltakat.
Szó volt az ókori görögök és a középkori kereszténység halálfelfogásáról, majd rátértünk arra, hogy a XXI. század hogyan definiálja a halált, hogy miként vált tabuvá (legalábbis a nyugati kultúrákban). – Racionálisan a halál fájdalom, valami kín, valami szenvedés, valami rossz. Ezért tette a XXI. század a halált a körön kívülre – magyarázta András. – De ha valami fáj, az mindig valami üzenetnek a közvetítése. Mégpedig azt az üzenet közvetíti, hogy valami készül, hogy valami zajlik – mutatott rá. Ha a Biblia talaján maradunk, a halál nem megszemélyesíthető (nem egy kaszás ember), és nem valamiféle elvi sík, hanem pusztán egy kapu. Átlépés az idő közé rekesztettségből az időtlenbe, az örökkévalóságba.
 
Élet és halál
 
Élet és halál szembenállásáról is szó esett. Miben különbözik a halál utáni élet (vagy lét) a földi élettől? – A Szentírás úgy fogalmaz, hogy a teremtés pillanatában Isten megalkotja az embert, tulajdonképpen ez csak egy test, mint bármilyen test a világon. Ami igazából élőlénnyé teszi, az az, hogy Isten lelkéből részesül, tehát az örökkévalóból. Amikor az ember, a test Isten lelkét megkapja, akkor lesz „élő lény”. És ha ezt visszafordítjuk, tehát „kivesszük” a testből a lelket, az ember meghal, maga a létfunkció,  tehát maga az élet, a mozgató erő, az élet mozgatórugója az emberben leáll, a test bomlásnak indul. Mintha magára maradna. Egyszerűen elbomlik. Így bizonyítható – érvelt András –, hogy azt nevezzük halálnak, amikor az ember testét a lélek elhagyja. Ebben a pillanatban két részre válik az ember: egyrészt a testre, és másrészt a lélekre. A lélek az, ami ebben a tekintetben nagyobb hangsúlyt kap, azért, mert a léleknek érezzük az örökkévaló vonásait. A keresztény hitvilág, mihelyst az ember lelkét leválasztja a testéről, azt az Isten hatáskörébe utalja. Az ember lelkének a teremtője előtt kell megjelennie. Ezt valaki elhiszi, valaki nem hiszi. Ez ügyben nem fogok senki erőszakot elkövetni – mondta –, de ez a fajta platform vagy alapállás, amiről el tudunk indulni, ami kiindulópontját adhatja annak, hogy mit várunk a halál utáni valóságról.
A beszélgetés résztvevői abban mindenesetre egyetértettek, hogy nehéz volna elképzelni, hogy evilági tetteink, törekvéseink a semmibe vesznének. – Nem lehet, hogy csak belépünk, aztán kilépünk, bár igazából bizonyítékunk nincs – fogalmazta meg az egyik hozzászóló.
 
Felkészülés a halálra
 
– Nem azért nem fogadom el, hogy én egy körülhatárolt egységig vagyok része a körforgásnak, mert én tiltakozom ez ellen mindenféle ponton, hanem azért, mert bennem van az örökkévalóságnak egyfajta része – mondta András. – Ha a lelkünk mélyére nézünk, akkor rádöbbenünk, hogy ez mindenkiben megvan. Megvan pusztán az, hogy az én földi dimenzióm után is kell lennie valamilyen létformának, amiben szeretném, hogy részem legyen. Ez lélektanilag azt jelenti, hogy én tovább akarok élni, mint ameddig a földön élek. Ez pusztán egy pszichológiailag definiálható vágy – fogalmazta meg a beszélgetés egyik alapvetését András. – Ha csak egy közös pontunk van, ahonnan tovább tudunk indulni, az a „túlélés” iránti vágy – szögezte le.
 
A másik legfontosabb fogalom, ami a beszélgetésben elhangzott, annak irányát meghatározta: a kapaszkodó. Az a fajta fogódzó, amibe az ember vagy éppen csak belecsimpaszkodik (mert jobbat nem talál), vagy tulajdonképpen egy azzal, s nem magát igyekszik általa megtartani, hanem az tartja meg őt. – Amiben én hiszek, az megtart-e engem? Nyújt-e biztonságot számomra? Ad-e nekem valami elégedettséget? Tudok-e mással foglalkozni? Megszünteti-e a félelmem? – tette fel a kérdéseket András. Ha igen, és itt tulajdonképpen mindegy is, mi képezi hitem alapját, nyugodt vagyok, nem félek. – A hit, ami életben tart, pontosabban az élet a hit tekintetében nem csak e jelen világi körülmények közötti lét, hanem a halál utáni is – fogalmazta meg.
 
A vágy és a kapaszkodó relációja a léleknek a halálra való felkészültségének fokmérője. A felkészültség pedig a lélek nyugalmához elengedhetetlen.
 
– De hogy készüljek fel? Úgysem tudom, kitalálni mi lesz – vetette fel az egyik beszélgetőtárs.
– Erre van a vágy és a kapaszkodó, és a kettő közötti differenciából, különbségből kiderül az, hogy nekem vagy a kapaszkodómat kell megerősíteni, vagy a vágyamat kell odáig „hergelni”, hogy megtaláljam azt, ami számomra biztonságot ad. Készülni erre abszolút mértékben csak hit által lehet – jelentette ki András.
 
A beszélgetésben kitértünk a váratlan halál lehetőségére is. – Lelkészként mondom, óriási kegyelem az, ha nekem van lehetőségem valakit felkészíteni. Viszont készen lenni, az mindenkinek a saját felelőssége – mondta ezzel kapcsolatban András. Ez az a fajta lelki folyamat, ez a „készen lét”, ami annak a tudatában történik, hogy az ember nem hagyhat maga után semmilyen elvarratlan dolgot. A Biblia így fogalmaz (nagyon egyszerűen és nagyon egyértelműen): „Gondolj teremtődre ifjúságod idején!” Ez egy nagyon tiszta megfogalmazás. Ha az ember időben készül föl erre, tehát foglalkozik a témával, akkor az teljesen természetes, hogy a mindenkiben meglévő, az örökkévalóság iránti vágy, egyfajta éhséget ébreszt az emberben. Kapaszkodót akarok kapni, bizonyosságot akarok kapni, lehetőséget akarok kapni.
 
A kapaszkodót tekintve András természetesen továbbra a Szentírást vette alapul. – A Bibliának tulajdonképpen egy nagyon érdekes logikai rendszere van erre. Mert a földi élet, a világ, a mi világunk, a Szentírás megfogalmazása tekintetében egy idő közé rekesztett világ. Tehát bennünket az idő határoz meg. Ha nagyon egyszerűen lefordítjuk a matematika nyelvére, ez olyan, mint egy szakasz. Van kezdete, van vége. Ami a legérdekesebb, hogy a Biblia ezt az időbeni életszakaszt térben helyezi el. Vegyünk egy gömböt, azt nevezzük a tökéletes testnek. Ha egy szakaszt kiveszünk a gömbből, akkor az a végesség tökéletes meghatározása lesz. Viszont ha beletesszük a szakaszt a gömbbe, belülre, mindegy, hogy milyen irányba forgatjuk, honnan nézzük, hova tesszük, akkor tulajdonképpen az örökkévalóság része lesz. Képszerűen talán így látszik, hogy a földi létezésünk, ami idő közé van rekesztve, az az örökkévalóságnak a része. Tehát az, amit mi itt a földön teszünk, azt mi az örökkévalóság részeként tesszük, idő közé rekesztve. És ha kikerülünk az időből, meghalunk, oda kerülünk vissza, ugyanabba az örökkévaló körforgásba.
 
„Menjünk tovább!” 
 
– Mindenkinek megvannak azok a mechanizmusai, ahogy a halállal érintkezik, ahogy a halál benne lecsapódik, ahogy azt földolgozza. Ha valóban szembe merünk nézni ezzel – mondta András –, akkor az (az én hitvallásom szerint) egy másfajta létminőséget eredményez. Ha elindultunk ezen az úton, menjünk tovább! Mert ezekre a kérdésekre, és ezekre a félelmekre a van válasz, ez a legfélelmetesebb – zárta le a beszélgetést.
Nem csupán azért érdemes elgondolkoznunk azon, hogy „miként is állunk mi a halállal”, mert nem tudhatjuk, mikor jön el a mi időnk – vagy éppen mikor ér véget –, hanem azért is, mert ez nagyban befolyásolja az életünket. Ha homokba dugjuk a fejünk, az még nem szabadít meg a félelemtől. S hogyan is élhetnénk teljes életet, ha efféle félelmek bujkálnak bennünk?
 
/Fotók: Beyer Imola/
Párniczky Ádám