logó tervezés

 Ismertség Magazin reklám

Színészet és létezés: ugyanaz

Színészet és létezés: ugyanaz

Udvaros Dorottya három évtizede tündököl a hazai színjátszás porondján

Udvaros Dorottya

Udvaros Dorottyáról sokan írtak, sokfélét. Olvashatunk művészetéről magasztaló, de komoly szakmai kritikákat, vagy éppen arról faggatják, mit tesz az egészségéért, mik a kedvenc ételei. Egy biztos: ő hazánk egyik legnagyobb és legelismertebb színésznője − méltán. Lapunk arra tett kísérletet, hogy közelebb jusson a titokhoz: ki ő és mitől az, ami.

 

Pályafutás: 1978-tól Szigligeti Színház, Szolnok; 1981-től Nemzeti Színház, 1982-től Katona József Színház, 1994-től Új Színház, 1997-től Bárka Színház. Számtalan klasszikus drámában, így Csehov, Shakespeare, O’ Neil, Dumas, Moliére, Brecht, Füst Milán, Goldoni darabokban, kortárs művekben láthatjuk. A magyar filmgyártás egyik meghatározó csillaga. Legemlékezetesebb filmszerepei: Ripacsok; Hatásvadászok; Elveszett illúziók; Szívzűr; Te rongyos élet; Dögkeselyű; Boszorkányszombat; Banánhéjkeringő; Titánia, Titánia avagy a dublőrök éjszakája; A nagy generáció; Hajnali háztetők; Csók, Anyu; Sztracsatella; Csajok; Érzékek iskolája; Találkozás Vénusszal; A miniszter félrelép.; Nyugalom.

 

 „Az ad erőt, hogy hiszek a foglalkozásomban. Tudom, hogy azt csinálom, amit szeretek, és amihez értek is talán.”

− Mikor és miért döntött úgy, hogy színésznő lesz? Befolyásolta-e pályaválasztását, hogy édesanyja színésznő volt, édesapja rendező?
 
− Igen, nyilván meghatározó volt a családi indíttatás. Gimnázium közepe táján határoztam el, hogy színész szeretnék lenni. De olyan élményre nem emlékszem, ami miatt így döntöttem. Darabokat próbáltunk egy színjátszókör-féleségben, tetszett maga a munka. Akkortól kezdve készültem a pályára, de csak harmadik nekifutásra vettek fel a főiskolára.
 
− Azóta töretlen népszerűségnek örvend. Hogyan éli meg a sikert? Mennyire elégedett az eddigi pályafutásával?
 
− Ez egy két-, talán még több élű dolog is: elégedettség, mint olyan, egy művész életében nem létezik. Nem vagyok elégedett, de tudom, hogy ez a dolgom, ez a feladatom, ezt kell csinálnom. Ugyanakkor magával a színészi pályával maximálisan elégedett vagyok, mert ez az életem legfontosabb része. Hogy ezen belül az ember vergődik egyik szereptől a másikig és sikertelenségek özönét éli meg, aztán egy-két sikeres pillanatot…, ez így természetes, így kell elfogadni. A sikeresség nem olyan, mint egy felfelé ívelő egyenes vonal: egyszer sikeres lettem, és onnantól kezdve minden sikerül.., hanem kudarcok sorozatából tevődik össze. Hogy kívülről ebből mi látszik: egy-egy sikeres premier, bemutató… és a nézőnek talán az sem tűnik fel, hogy azok közül se mind egyformán tökéletes. De ami végül ezekből összeáll, az kétségkívül egy sikeres pálya képe. Ennek a mélyén azonban hihetetlen szenvedés és munka áll, és ez minden esetben így van, minden egyes művész életében. A kérdés az, hogy milyen fajta az ember: a nehézségek elkedvetlenítik, elbizonytalanítják-e, ami miatt esetleg megkérdőjelezi önmagát, vagy épp ellenkezőleg: dacot és még erősebb igyekezetet szülnek, hogy „igen is itt a helyem!”, és még több erőfeszítésre ösztönöznek. Én természetesen ez utóbbi kategóriába tartozom. Olyan ez, mint egy versenyző, akinek lehet, hogy sokszor nem sikerült lefutni a világcsúcsot, mégis újra és újra starthoz áll a győzelemért.
 
− Mit szeret a színészetben? Mi ad Önnek erőt hozzá?
 
− Ezt nehezen tudom megmondani. Mit szeretek benne? Szeretem a rántott húst, azt tudom, de, hogy a pályában mit szeretek? Szeretek napról-napra, próbáról-próbára pici kis jelenet töredékeken agyalni, rágódni, kipróbálni százféle módon, aztán a százegyediken talán úgy jövünk el a próbáról, hogy már jó volt, vagy még mindig nem… Az ad erőt, hogy hiszek a foglalkozásomban. Tudom, hogy azt csinálom, amit szeretek, és amihez értek is talán.
 
− Melyek azok a szerepek, amiket különösen szívesen játszott, és mit szeretne még eljátszani?
 
− Soha nem volt szerepálmom… 
 
− Mennyiben más filmszerepet illetve színpadi szerepet alakítani?
 
− A lényege mind a kettőnek ugyanaz: hogy egy pillanatot meg tudok-e teljesen élni. Csak az a különbség, hogy az egyikben héttől tízig kell egy figura életét végigélni, és a nézők nem öt méterre ülnek tőlem. A filmben ugyanúgy pillanatokat kell megélnem egy általam elképzelt szereplő életéből, csak ott egész közel jön hozzám a kamera, és nem kell az alakított karakter teljes élettörténetét egyszerre megélni, hanem hetekig forgatunk egy filmet, részenként áll össze az egész. De a dolog lényege, mélye ugyanaz: van egy pillanat: meghallom, hogy az édesanyámat elütötte egy autó… Át tudom-e élni, vagy sem? Sok szerep, amit alakítanom kell, nem is hasonlít egyáltalán rám, de mégis meg kell találni a közös pontokat, bármilyen picik is, amire felépíthetem a figurát. Elképzelem, hogy adott élethelyzetben viselkedhetnék így én is, milyenek lennének akkor a reakcióim.
 
− Mit üzen Olvasóinknak: a mindennapi élet küzdelmeiben mire figyeljünk, mit tart igazán fontosnak?
 
− Egyben egészen biztos vagyok. Az életünk nagy részét valamilyen tevékenységgel töltjük el. Ez bármi lehet az égvilágon: pék, háziasszony, telefonközpontos… Azt figyelem meg magam körül, hogy azok az emberek, akik fontosnak érzik magukat abban, amit csinálnak, és azt gondolják, hogy én ebben a hatalmas telefonközpontban nélkülözhetetlen láncszem vagyok, hogy kezelem egyik ágát, és ha én nem lennék itt, akkor hiányoznék: „Valamit én jól csinálok.” , elégedettek, boldogok. Ez alapvetően fontos szempont az ember életében, és ez nem attól függ, hogy egy híres művész vagy egy sikeres üzletember vagyok-e, vagy egy pék, aki minden hajnalban fölkel és megsüti az aznapi kenyeret…Hanem az a lényeg, hogy amit csinálok, az fontos dolog, és ha ezt jól csináltam, akkor arra büszke vagyok. Nem beszélek most arról, hogy család, meg szülő, gyerek, mert ezek mind adottak, és ezek mind egymásba mosódnak át. Mert az az ember, aki boldogtalanul tölt el négy-hat-nyolc órát egy munkahelyen, nap, mint nap, az nem tud úgy részt venni otthon a családi életben, ahogy az a legoptimálisabb lenne. És nem szabad megrekedni. Én mindig tovább mentem egy másik társulatba, új színházalapításban vettem részt. Kockáztatni kell. Ugyanúgy, mint egy kisgyerek: ezerszer ledob egy játékot és azt figyeli, hányszor fogják visszaadni. Próbálgatja a határait. Ezt kell tennünk egész életünk során: nem lehet megállni, hogy „valahol vagyok, és elfogadom, hogy ilyen és ilyen határok szabódtak az életemben.”. Nem! Az a feladatunk, amíg létezünk, szuszogunk, aktívak vagyunk, hogy feszegessük a határokat. Nem arra gondolok, hogy ha nem tetszik a jelenlegi életem, életkörülményem, utazzak el azonnal Kolumbiába…, hanem a kis dolgokban, az egészen apró dolgokban is erre kell törekedni.
 
− Mit szeretne még megvalósítani a színjátszásban? Van-e olyan vágya, ami nem kapcsolódik a színészethez?
 
− Én nem vagyok az a fajta, aki terveket épít föl: ezt fogom csinálni két, ezt három év múlva; az én szakmámban nem is lehet előre tervezni. Lehet, hogy fél éven belül új igazgatója lesz a társulatnak, aki teljesen másként képzeli el a színházat. Vagy jön valaki, mondjuk Finnországból, egy jó forgatókönyvvel, hogy csak velem tudja elképzelni a filmet.
Persze, nekem is vannak olyan romantikus vágyaim, hogy Cousteau kapitánnyal körbehajózni az Antarktiszt.., utazni nagyon szeretek. De az év nagy részében, augusztustól júniusig színpadon játszom, a maradék időben filmet készítünk. És ha épp akkor keresne meg egy híres rendező, hogy engem választott erre és erre a szerepre, nem mondanék nemet.
 
Édes Borbála
/Fotó: Sánta Balázs/