Az írás művésze

Név: Zopcsák Ferenc Zsolt

Születési  idő: 1986. 07. 29., Budapest.

Iskolák: Újpesti Két Tanítási Nyelvű Műszaki Szakközépiskola (digitális és analóg elektronika), (2002-2006), ELTE angol / japán szak (BA) (2007-2009),  és a KGRE japán szak (MA), (2007-2012).

Ösztöndíj: (Osaka, Japán) The Japan Foundation Japanese-Language Institute, Kansai (2011). Mestere: Nagayama Tanárnő.

Munka: Jelenleg egy amerikai cégnek angol / japán szövegeket lektorál.

 

– Először is szeretném megköszönni, hogy megkerestetek, nagy megtiszteltetés, hogy az Ismertség Magazinban lehetőségem nyílik a japán kalligráfiáról mesélni, és talán népszerűsíteni is egy picit.

Szakmának tulajdonképpen csak fenntartásokkal nevezném, hiszen a művészetben pont azon van a hangsúly, hogy nem erőltetjük, hanem magától jön. Alkotunk, és ettől jól érezzük magunkat - szerencsés esetben az elkészült munkát éppen szemlélő embertársainknak is tetszik, egyeseket még inspirál is. Erre a részére szerintem nem lehet szakmaként tekinteni, hiszen ha valamit munkaként, kötelességként kezel az ember, kiöli belőle a művészetet. Az olvasók között is biztosan sokan láttak már olyan tárlatot, ahol itt-ott megcsillan az erőltetettség... 

A másik fele, hogy ezt népszerűsítem - tanítom azoknak, akik érdeklődést tanúsítanak - nos, mindig is vonzott a gondolat, hogy ha másoknak ismereteinket adjuk át, azzal olyasvalamit kapnak, amit utána senki nem vehet el tőlük. Körülbelül 2006 óta foglalkozom a japán kalligráfiával, de már a kezdetektől voltak olyan barátaim, akik velem együtt igyekeztek a tusos ecsetet megszelídíteni - az idők során ők egyre többen lettek, és gyakorlatilag észrevétlenül alakult ki, hogy ma már "sokaknak" igyekszem e művészet technikai részét átörökíteni egy-egy gyakorlás alkalmával. A technikai részt azért hangsúlyozom, mert a másik felét, a Művészetet, már a tanítványok teszik hozzá. A végeredmény pedig nekem nyújtja azt az élményt, hogy ugyanazokat a technikai elemeket végtelenféle interpretációban láthatom megvalósulni. 

A kérdés első felére válaszolva pedig, ezt a „szakmát” nem is én választottam - Ő választott engem.

– Szegény kalligráfia komoly hendikeppel indul a világ meghódításáért folyó interkulturális ketrecharcban, ami véleményem szerint annak is köszönhető, hogy a nagy felfedezések kora óta Európa és a Nyugat képviseli hivatalosan a Színvonalat - hogy joggal-e, ezt ki-ki döntse el magában, - ezért lehetett az, hogy nincs nagy hagyománya Nyugaton. A felfedezőknek, akik Japánba, Kínába - egyáltalán Keletre - vetődtek, gyakran tetszett a keleti kalligráfia - volt, hogy hoztak is haza belőlük - a kalligráfusokat, és a szakértőket viszont otthagyták, így mikor hazatértek, a hátország (esetünkben a Nyugat) nemigen tudta hova tenni, nem tudta feldolgozni az ágazatot. És nem csak a nyelvi akadályok miatt. A nyelvi akadály persze nyilvánvaló, hiszen ha nem tudjuk, hogy mi van odaírva, akkor egy komoly rész a felszín alatt rejtve marad. De ennél talán sokkal komolyabb akadály, hogy nem tudták, hogyan készül egy-egy ilyen alkotás, így nem is értették, mi jelenti benne a kihívást: mitől lesz „szép", mitől lesz „jó" egy kalligráfia. Hiszen ezek az írásjegyek kötött vonásszámmal, vonássorrenddel rendelkeznek, így bárki is írja le őket, nagyjából ugyanúgy néznek ki: nyugati szemmel is csak „vonal-vonal, pöttyök, meg megint vonal" (egyébként a „vonás" a hivatalos, jóval elegánsabb neve ezeknek az egységeknek). Hanem az, hogy ezt a szigorú keretet, amit behatárolnak az írásjegyek, hogyan használjuk ki, és hogyan töltjük meg élettel, az jelenti a kihívást. Hiszen az a feladat, hogy fess egy olyan képet, ami példának okáért a kék eget szimbolizálja, de mellesleg így (és csak így) nézhet ki: 空.  Ennek ellenére a kimenet mégis sokféle lehet:   Ja igen: „...és egyetlen ecsetmártással, légyszi." Erről nagyon gyakran megfeledkeznek a nyugatiak, pedig ez talán a legalapvetőbb különbség a nyugati kalligráfiával szemben. Nincs „átfestem", nincs „javítgatok". Nincs „de...", nincs „hát..." Egy vonás - egy mozdulat; és egy töltés - egy írásjegy, minimum. Ez emeli az egészet művészetté. 

Továbbá Kínában, Japánban tudják, hogy melyik alkatrészen milyen irányba illik változtatni, és milyen irányba nem, ez az évezredek során alakult ki, és mire egységes szabályrendszerré szilárdult, addigra Kínában a kalligráfiát már az "írás törvényének" hívták, ami meghatározta, hogy egy alkotás mitől lesz „jó" vagy nem „jó". Nyugati szóval élve „szép" vagy „nem szép" - ebbe viszont nem most mennék bele, hiszen ez egy szakdolgozat témája lehetne. A lényeg, hogy azok tudják a kalligráfiát kellőképpen értékelni, akik maguk is művelik, vagy legalább próbálták - Nyugaton azonban sajnos nem ez volt a helyzet. Ezért lehet az, hogy amíg a keleti múzeumok tömve vannak régi vagy kortárs kéziratokkal, levelekkel, addig nyugaton a festmények, szobrok mellett nem igazán tudott megkapaszkodni a kalligráfia.

Érdekességként megjegyezném, hogy Van Gogh-ot is érdekelte - van is egy festménye, amin japán írásjegyeket improvizál, több-kevesebb sikerrel. Érdekes belegondolni, hogy Van Gogh, akit a világ ma posztimpresszionista festőként ismer, nem a kalligráfiáiról lenne-e ismert, ha az érdeklődése egy kis technikai instrukcióval is párosul. Konkrétan Van Gogh 1887-es, virágzó szilvafás képéről van szó, aminek a szélét végigírta „japánul". Persze már azért hálásak lehetünk, hogy egy ilyen híres művész egyáltalán vásznára emelte a „japán konkurenciát". De láthatjuk, még Van Gogh is kevés volt hozzá, hogy a „japán technológia" betörjön az európai piacra (majd az autóknak sikerül a hetvenes évektől, de a művészetet nem sikerült a Nyugatnak befogadni). 

 

 

– Ez egy érdekes kérdés, de sajnos vissza kell kérdeznem: melyik országban? Japánban ugyanis ma is előszeretettel írnak egymásnak levelet az emberek ecsettel. A boltok felirata csupa kalligrafikus műalkotás, az ábécé polcain pedig szinte nincs is olyan termék, amire nyomtatott betűvel lenne ráírva, mi az. „Tej. Minőségi kagosimai szilvabor. Burgonyapüré. Recepció. Belépni tilos!” Az élet minden területén előszeretettel alkalmazzák a kalligráfiát a születéstől (jókívánságok a családnak) egészen a halálig (Egyik kalligráfia-mesterem szerint ugyanis minden idők legjobb kalligráfusai a kamikaze-pilóták voltak, mert minden otthonra küldött levelükön látszott: úgy írták, hogy talán az lesz az utolsó).

Európában a hátukra, karjukra tetováltatják az emberek, hogy „hős", „erő", vagy „harcos" - jobb esetben irányhelyesen, kevésbé szerencsés esetekben fejjel lefelé, vagy néha tükrözve. Japán írásjegyeket láthatunk még sportkocsik ajtajára / ablakára ragaszott matrica képében is, sok esetben szintén fejjel lefele. Még szerencse, hogy a matricák eleje nem ragad, különben itt is lehetne tükrözve a felirat.

Viszont, hogy ne legyek ennyire rosszindulatú, meg kell jegyeznem, hogy létezik Nyugaton is komoly közössége a kalligráfia-gyakorlásnak, a kalligráfia értékelésének. Ők azok az emberek, akik tárlatokat rendeznek (vagy látogatnak), előadásokat szerveznek (vagy látogatnak), és igyekeznek a távol-keleti kalligráfiát elhozni nekünk (illetve jobban megérteni, közelebb kerülni hozzá). Mindenképp értékelendő, hogy ez a viszonylag kis létszámú közösség mennyire összetartóan keresi az alkalmat a japán kultúrával való összekapcsolódásra, és szerencsére egyre többen és többen vagyunk. 

 

– Sokan azt gondolják, hogy a kalligráfia készségtárgy, merthogy „festék meg ecset", és él még bennük az általános iskolai rajzóra keserű élménye. Viszont - milyen érdekes, - ugyanezek az emberek az írást már nem titulálják készségtárgynak. Tudni kell, hogy ha a kettő közül valamelyikbe be kéne skatulyázni, akkor a kalligráfia egyértelműen írás. Azt pedig, hogy egy-egy vonást milyen hosszúra, milyen szögben húzunk, és hogy közben hol mennyire nyomjuk rá az ecsetet, szerintem mindenki meg tudja tanulni. Balkezesek vannak itt komoly hátrányban, hiszen az ecset szőre egy lágy valami, amit rendszerint húzni kell a papíron, tolni sajnos nem lehet, így többféle taktikát leszünk kénytelenek bevetni, de kellő akarattal még ez sem jelenthet túl nagy akadályt. 

 

 

– Az, hogy merjenek gyakorolni, és ne felejtsék el, hogy az iskolában sem egy hét alatt tanultak meg írni. Hosszú folyamat ez, és nem szabad elkeseredni, ha eleinte amit festünk, nagyon különbözik attól, ahová el szeretnénk jutni. Kis kitartással már az első év után szemmel látható, ha valaki foglalkozik a kalligráfiával, pár év után pedig már határozottan japános az eredmény!

Sokakat az tántorít el, hogy nem beszélnek japánul. Ez akkor lehet probléma, ha valaki ecsettel írt folyó szövegben akar kommunikálni másokkal; ahhoz viszont, hogy egy-egy kalligráfiát megalkosson az ember (akár ajándékba, akár a falra dekorációként, vagy pusztán csak a gyakorlás öröméért), nem feltétel a japán nyelv magas szintű ismerete. Ha megjegyezzük, hogy ez vagy az az írásjegy ezt vagy azt jelenti, akkor gyakorlatilag hozzá is láthatunk a gyakorláshoz. A japán harcművészetekben - mint amilyen a Karate, a Judo, vagy az Aikido - is japánul vannak a technikák nevei, vagy a vezényszavak, mégse akadály ez a nyugati embernek a fekete öv felé vezető úton. Nekünk se legyen!

Véleményem szerint, ami nagyon fontos a jó kezdéshez, az, az ecset. Hogy mire festünk, az szinte mindegy; és hogy milyen festékanyaggal, annak sincs különösebb jelentősége, gyakorolhatunk akár vízzel is! Viszont alapvetően különböznek a keleti kalligráfia ecsetei a rajzórán használt festőecsettől, így létfontosságú, hogy a megfelelő íróeszközt beszerezzük. A nyugati ecsetek - szerkezetük miatt - egyszerűen alkalmatlanok arra, hogy írjunk velük - ellentétben a japán és kínai ecsetekkel, hiszen azokat kimondottan erre használják már évezredek óta. Ezek nagyságrendekkel több tust szívnak magukba, amely fokozatosan ürül ki; szőrük pedig mindig egyetlen tűhegyes pontban összpontosul - ha nem ilyennel állunk neki a kalligráfiának, akkor csak bosszankodás lesz a vége, hogy miért nem hasonlítanak a vonások arra, amilyen a minta. Aki próbált már hegedűn gitározni, az tudja, miről beszélek. Magyarországon is kaphatóak, de akár az internetről is rendelhetünk egy-két ezresért. Ezen kívül másra nincs is szükség, hiszen újságpapírra is festhetünk. Idővel persze kialakul az emberben az igény, hogy a hagyományos japán tussal valódi rizspapírra fessen, esetleg saját maga készítse el a tust (mert így szokás) de ez már igazán részletkérdés.

 

 

– Sajnos a viszonylag alacsony magyarországi népszerűség miatt jelenleg nem engedhetem meg, hogy főállásban csak ezzel foglalkozzak - pedig az volna az igazi, - de mindenképp meghatározó, hiszen a szakdolgozatom is erről szól, a kutatási szakterületem is ez, és az egyetemi kalligráfia szakkör vezetőjeként (ELTE) gyakorlatilag volt idő, amikor heti ötször tartottam itt-ott foglalkozásokat. Jelenleg sajnos nem tudok annyi időt szentelni neki, mint amennyit valóban szeretnék, de továbbra is meghatározó szerepet tölt be a mindennapjaimban. Számomra a kalligráfia nem csak egy művészet, de a gyakorlás közbeni koncentráció, a nyugodt légkör, ami a kalligráfusra olyankor rátelepszik, jótékonyan hat a közérzetre, a vérnyomásra, és kiutat jelent felgyorsult világunk fejveszett rohanásából is. Felér egy sétával a parkban, és közben születik is valami kézzel fogható, amit megmutathatunk másoknak. Nekem például nagyon komoly inspirációt jelent, ha tapasztalt japán mesterek munkáit böngészem a közösségi oldalakon, az interkontinentális eszmecserékről, kritikákról nem is beszélve!

 

– Szabadidőmben japán és nyugati kalligráfiával szeretek foglalkozni, de ha kedvezőek a légköri viszonyok, akkor siklóernyőzöm a budai hegyek fölött. Olykor marad energia egy kis Aikidó gyakorlásra is, de az oktatás és „öncélú tanulmányok" (hajnalonként ugyanis az utakon küzdök a jogosítványért) mellett mostanában kicsit háttérbe szorul a testmozgás.

 

 

– Bízom benne, hogy töretlen marad, sőt, tovább törekszik (ez csak látszólag paradoxon).

Japánban egyértelműen halhatatlan a kalligráfia, a mostani információs társadalom számára pedig még nagyobb jelentőséggel bír majd, hiszen hihetetlen kontrasztot alkot az írás mai formájával, az elektronikus kommunikációval szemben. Japánban egyre komolyabb társadalmi probléma ugyanis, hogy az emberek nem írnak már kézzel. Ez azért nagy baj, mert az írásképek megjegyzésében elengedhetetlen szerepe van az izommemóriának, és akárhány írásjegyet ismernek is a japánok, ha nem írják, nem gyakorolják, hamar elfelejtik őket, és még a mindennapi élet szavai is könnyen kikopnak a memóriából. Az olvasásban természetesen nem okoz problémát, hogy képernyőn vagy füzetben olvassuk-e a szöveget, a billentyűzeten való írás azonban hátrányosan befolyásolja a memóriát, kiváltképp amikor egy-egy írásjegyet tollal vagy ceruzával kellene hirtelen leírni. Ez ma már a köztudatban is felismert dilemma Japánban, és valami azt súgja, hogy a kalligráfiának nagy szerepe lesz majd abban, hogy ezt a problémát a jövőben egyre jobban visszaszorítsák. 

Magyarországon más jelenti a kihívást. Jelenleg a mi feladatunk az utánpótlás kinevelése, hogy bárhová vetődünk is a nagyvilágban, mindig legyen valaki, aki átveszi és életben tartja az ismereteket, és hazánkban tovább népszerűsíti a távol-keleti kalligráfiát. Ebben nagy segítség, hogy rengeteg kalligráfiával foglalkozó közösség van jelen az interneten is, és tudunk egymásról, megoszthatjuk a munkáinkat, tapasztalatainkat a világ többi részén ugyanilyen elszántan gyakorló társainkkal is.