RSS csatornák 
Don Pasquale
2012.április 30.
Olvasói levél
Számomra az opera valami egészen különös és leírhatatlan műfaj, mintegy ”életforma”, – amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de középút nem létezik. Kicsit szeretni vagy kicsit nem szeretni, ezt nem lehet. Csak hallgatom és érzem, ahogy elvezet egy csodálatos, szinte már meseszerű Világba, ami dolgos hétköznapjainkban mentsvárat nyújt és egy kis álmodozásra ad lehetőséget. Ahol azok lehetünk, akik szeretnénk lenni, ahol nem szabnak határt a logika törvényei. És ez akkor is igaz, ha vígoperáról vagy egy komoly, történelmi témájú zeneműről van szó. Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy ez a művészet szinte minden ágára vonatkozik, lehet az egy Botticelli festmény vagy egy antik görög szobor, amely régi korokba viszi vissza képzeletünket.
Ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akiknek jóvoltából egy tartalmas és hihetetlenül szép este részese lehettem. Köszönet az Ismertség Magazinnak és az Óbudai Társaskör munkatársainak, a szervezőknek és nem utolsósorban a művészeknek, akik egy felejthetetlen előadással és élménnyel gazdagítottak minket.
Don Pasquale az Óbudai Társaskörben
Olvasói levélA közelmútban az Ismertség Magazin és az Óbudai Társaskör közös nyereményjátéka jóvoltából egy felejthetetlen előadáson vehettem részt, mégpedig Donizetti (1797-1848), Don Pasquale című operájának bemutatóján. Az zenemű műfaja vígopera, három felvonásban, amelyet a következő szereposztásban hallhattunk: Don Pasquale - Altorjay Tamás, Norina - Szakács Ildikó, Malatesta - Gaál Csaba, Ernesto - Hajdú András.
Bevallom, hogy operát eddig csak nagyszínpadon láttam és hallottam. Ezért is volt különösen megragadó az opera ebben a kisebb volumenű és másfajta felfogásban, Fehér András rendezésében, ami egyébként élvezeti értékéből és Donizetti nagyszerűen megkomponált darabjából mit sem vont le. Az előadás másik érdekessége, hogy zenekar helyett mindvégig egy zongora kísért, melyet Kertész Rita mesterien vitt. Az opera a Donizetti által elképzelt 18. századi Róma helyett itt egy modern környezetben játszódó zeneművé alakul át, a történet gyakorlatilag bárhol játszódhatna napjainkban. Nincsenek a 18. századi Rómában hordott kosztümök és drámai sminkek. A szereplők mindvégig modern környezetben és „kosztümökben” adják elő az operát, ami egyébként tartalmilag teljesen megfelel az eredeti változatnak. A színészek és énekesek kitűnő játéka abszolút hiteles volt, a modern rendezés és színpadi kellékek meglepően jól harmonizáltak a cselekménnyel, így egy új, üdítő színfoltot jelentett a darab a megszokott korabeli jellegű előadások sorában. Még hazafelé is a fülemben csengett Donizetti nagyszerűen megkomponált, dallamos zenéje és az énekesek által oly csodálatosan előadott áriák.
Számomra az opera valami egészen különös és leírhatatlan műfaj, mintegy ”életforma”, – amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de középút nem létezik. Kicsit szeretni vagy kicsit nem szeretni, ezt nem lehet. Csak hallgatom és érzem, ahogy elvezet egy csodálatos, szinte már meseszerű Világba, ami dolgos hétköznapjainkban mentsvárat nyújt és egy kis álmodozásra ad lehetőséget. Ahol azok lehetünk, akik szeretnénk lenni, ahol nem szabnak határt a logika törvényei. És ez akkor is igaz, ha vígoperáról vagy egy komoly, történelmi témájú zeneműről van szó. Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy ez a művészet szinte minden ágára vonatkozik, lehet az egy Botticelli festmény vagy egy antik görög szobor, amely régi korokba viszi vissza képzeletünket.Ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akiknek jóvoltából egy tartalmas és hihetetlenül szép este részese lehettem. Köszönet az Ismertség Magazinnak és az Óbudai Társaskör munkatársainak, a szervezőknek és nem utolsósorban a művészeknek, akik egy felejthetetlen előadással és élménnyel gazdagítottak minket.Végezetül szeretném mindazoknak a figyelmébe ajánlani ezt az operát, – illetve általában az operát és a klasszikusokat – akik eddig még nem igazán ismerkedtek meg ezzel a műfajjal, vagy úgy gondolják, hogy számukra ez túl nehéz és komoly. Nos, a rajongók tudják, hogy opera és opera közt nagy különbségek vannak, – természetesen Donizettit, Verdit, Erkelt, Puccinit, Wagnert, Bartókot vagy a nagy orosz zeneszerzőket, de főleg a modern, kortárs operákat nem tehetjük egy lapra és összehasonlítani szinte lehetetlen, de legalábbis nagyon nehéz. Viszont van egy találó közmondásunk, miszerint „A puding próbája az evés” – tehát ha még nem néztünk végig egy klasszikust sem, hát hogyan is mondhatnánk, hogy ez nem nekünk való?
Vivienne Kristiane Mair
Kapcsolódó cikk:
Csak tiszta forrásból >> Interjú Réti József operaénekes lányával.
»
- A hozzászóláshoz belépés szükséges
-
