logó tervezés

 Ismertség Magazin reklám

Üdvözlet a világ végéről

Lumnitzer Ákos természetfotós, Sidney

Üdvözlet a világ végéről

Bemutatjuk Lumnitzer Ákost, a tengerisárkány felfedezőjét 

Évekkel ezelőtt egy szép nyári délután láttam egy természetfilmet a világ egyik legédesebb teremtményéről, a tengerisárkányról. Annyira rabul ejtett a Sidney-öböl sekély, napfényes részén élő csikóhal formájú apró kis teremtmény, hogy a film után azonnal felmentem a világhálóra, hátha találok róla egy fényképet… Így jutottam el Lumnitzer Ákoshoz, a tízéves kora óta Ausztráliában élő fiatalemberhez, aki búvárkodás közben fedezte fel a tengerisárkányt. Fotói bejárták a világot, az állatkát törzskönyvező tudósok pedig tiszteletük jeléül a tengerisárkány latin nevében megemlékeznek annak felfedezőjéről is. Lumnitzer Ákos néhány éve elköltözött az ócean partjáról. Azóta madarakat fotózik, és részt vesz Ausztrália egyik állatvédő szervezetének munkájában.
 
− Légyszíves mesélj a gyermekkorodról! Hogyan alakult ki benned az állatvilág és a természet szeretete?

− Hál’ Istennek, gyermekkoromra jól emlékszem. Néhai édesanyám még kisiskolás éveim kezdete előtt megtanított olvasni, ami azt jelentette, hogy a könyvek rabja lettem és az olvasás mai napig egyik legkedvencebb időtöltésem. A legjobban Fekete István könyveit szerettem: a Tüskevárat, Téli bereket és a VUK-ot,  ami mind a természetről szólt. Afilmeket is buzgón néztem:  Homoki-Nagy István Gyönygyvirágtól lombhullásig című dokumentumfilmje tette rám az egyik legnagyobb hatást, a tengerjáró, felfedező Cousteau kapitányon kívül. Vakációk közben pedig az állatokat szerettem tanulmányozni, már amennyire lehetett azokat, gyerek szemmel. Volt egy nagyon jó kis Búvár zsebkönyv sorozatom is, amit elejétől a végéig többször is kiolvastam. Talán ezek is felelősek lehettek azért, hogy a természet iránti szeretetem kialakult. Emellett a személyiségem is ebbe az irányba vitt engem. Mindig is könyörületes egyén voltam: rengeteg kóbor cicát adoptáltam, vagy szerettem volna örökbe fogadni. (Kutyát nem, mert mindig is bérlakásban éltünk, ahova kutya nem való.) Ma már gyermekek helyett három mentett kutyus és hat macska tölti ki az életem, meg a feleségem lova; a ló is mentett.
 
− Hogy éltetek itthon, még Magyarországon? Mikor és miért költöztetek ki, és miért épp Ausztráliába?
 
− Vacsora mindig volt az asztalon, de sok élményem a szüleim körülményei körül sajnos nincs. Mama az Energia Felügyeletben dolgozott, édesapám meg egy technológus volt, de már nem emlékszem, merre. Szüleim ‘85-ben határozták el, hogy kivándorolnak, de hogy miért pont ide, a világ végére? Úgy emlékszem messze akartak lenni a múltjuktól, és arra gondoltak, itt több lehetőségük lehet a sikeres életre. Nem igen így történtek a dolgok nekik, de valahogy mégis talpra álltak. Ausztráliában gyönyörű az állatvilág, amit szerintem nem is kell hirdetnem.
 
− Miként fedezted fel a tengerisárkányt, amit előtted addig mindenki növénynek nézett? Hogyan jött az ötlet, hogy búvárfotózást tanulj?  

tengerisárkány, Lumnitzer Ákos

− Mível mindig is vízimádó voltam, a búvárkodás egy természetes lépcsőfok volt számomra a víz legteljesebb élvezetéhez. Kezdetben egy magyar honfitársam segítségével szigony halászként (mint sport) tevékenykedtem, de hamar rájöttem, hogy a halakat szebb nézni és csodálni, mint enni, ezért is fizettem be a kezdő búvártanfolyamra 1995 telén (itt júniustól augusztusig tart a tél). Nem is döbbentem meg attól, hogy tanárnőmnél jobban tudtam a halak nevét és alap-biológiáját. Hamarosan vettem magamnak egy öreg Nikonos kamerát, ami nem volt tükörreflexes, mint egy haladóbb kameraváz. (Sokkal fáradságosabb is egy Nikonos-al fotózni, mivel köztem és a tárgy között lévő távolságot fel kell becsülni, ami víz alatt, a fizikai látás korlátozottságából adódóan elég nehéz.) Sok életlen képis keletkezett. A fotózás azért vonzott, mert sok olyan élőlénnyel találkoztam, amit nem ismertem. A fotók segítettek abban, hogy a részleteket filmen rögzítsem, és utánavadásszak: ez az élőlény ki fia-borja lehet. A tengeri csikó felfedezése véletlen volt, mivel egy vízalatti meztelen csigát mentem fotózni, amit hat nappal azelőtt tengerisárkány, Lumnitzer Ákosegy sziklán áttam,amint a tojásait védte bekerítve, a kikelést várva. Amint azt a csigát fotóztam, észrevettem körülbelül 30 centire tőle egy kis fehér tengeri csikó- féle élőlényt. Természetesen, mivel ilyet még nem láttam, lefotóztam, és majdem kibújtam a bőrömből, amíg a filmet a laborban előhívtam. Egy baj volt azonban, amire rájöttem: egyik kézikönyvemben sem találtam ezt a csikót, ami nagyon megdöbbentett. Végül egy leány ismerősömön keresztül megismerkedtem egy halbiológussal a Sydney Ausztrál Múzeumból, aki kijelentette ennek a csikóhalnak az ismeretlenségét. Ezután sajnos be kellet gyűjteni két példányt, hogy tudósok tanulmányozni és összehasonlítani tudják az addig ismert csikóhal-fajtákkal. Gondos vizsgálások és röntgenképek készítése után bejelentették, hogy ez egy új tengeri csikó fajta, és latín neve az én vezetéknevemet is magába fogja foglalni tiszteletadásul.
 
− Hogyan kerültél később szoros kapcsolatba a madarakkal? 
 
2001-ben elhatároztuk feleségemmel (akivel egy búvárboltban ismerkedtem meg), hogy veszünk egy házat. De olyan csillagászati árak vannak a tengerhez közel, hogy nyugatabbra telepedtünk le. Innen több órányi küszködéssel járó autózással kellet merülni menni, és sajnos a sok fáradozás nem mindig hozott szép körülményeket, vízviszonyokat, amiért sokat csalódtunk, és idővel abba is hagytuk a búvárkodást. De mivel mindig a természet rabja voltam, szeretetem a víz feletti világra fordítottam, legfőképp a madarakra. Miért? Tollazataik pazar mintákkal rendelkeznek, énekük a leghidegebb téli reggelt melegíti, életük bonyolult, kemény módon játszódik le minden napjuk. Tehát ez jó kihívás arra, hogy rögzítsem őket minden alkalom megragadásával. Hiába láthatják az emberek a szebb fotóim, amit bemutatok, garantálom, hogy kudarc bőven van ám minden szép fotó elérésénél. A legfőbb dolog, hogy ne hassak, vagy minél kisebb hatással legyek rájuk. Minden madárnak, sőt, még minden egyénnek is ugyanazon a fajtán belül más anyugodtsági zónája, ami egyszerűen annyit jelent, milyen közel enged magához anélkül, hogy elrepüljön. Mondjuk egy nádirigót be lehet cserkészni 10 méterre, de egy ékfarkú sas már három-négyszáz méter távolságnál menekül. Ilyen esetekben hasznos lenne egy lessátor használata. De nem nagyon szeretem magam lekötni egy helyre. A nyugalom zóna békében hagyására legmegfelelőbb egy szuper teleobjektív, ami lehetővé teszi az általam keletkezett hatás minimalizálását. Persze a lassú, óvatos megközelitési technika is fontos ebből a szempontból. Sokat járok éjjel is fotózni az erdőkbe, mert akkor lehet inkább baglyokkal meg másfajta éjszakai élőlényekkel találkozni.
 
− Miért szereted, mit jelent neked a természetfotózás? Mit szeretnél megmutatni az embereknek?
 
− A természetfotózásban az a legjobb, hogy nincs két egyforma kaland. Minden új kirándulás (legtöbbször nem is kell 5-10 kilométernél messzebb mennem) elvárhatatlan rejtélyekkel és kiszámíthatatlan jelenetekkel vár. Néha dramatikus, embereknek talán emészthetetlen dolgokat látok, de vad a természet, tehát ha a ragadozómadár a fiókával táplálkozik, akkor azt el kell fogadnunk, mert így marad egyensúlyban a természet. Nem kell beavatkozni, mivel már az emberek sokat pusztítottak anélkül is. A városok terjednek kifelé, az erdőket, síkságokat utcákkal és házakkal építik ki, így nem csak madarak, de hüllők, emlősök is elvesztik természetes otthonukat. Gondolom, minél többen ismerik a gyönyörű élőlényeket, amik a szomszédságukban laknak, annal jobban odafigyelnek a természetvédelemre. Sajnos, tudomásom szerint általában a természet húzza így is a rövidebbet.
 
Édes Borbála