Világhírű magyar búza

 

A magyar búza nimbusza nem vitatható. Még akkor sem, ha voltak olyan időszakok, amikor versenyhátrányba kerültünk a piacon minőségi értékvesztés, elhibázott agrárpolitika miatt, de ezeket emberi tényezőre lehet visszavezetni. A magyar búza egyedülálló minőségét elismerték Európában. A XIX. század közepétől a vasút elterjedésével lehetőség nyílott arra, hogy nagyobb volumenben indulhatott meg a magyarországi búza export. A magyar búzaexportot az USA által piacra dobott óriási mennyiségű búza veszélyeztette. Szakembereink rájöttek, hogy nem a mennyiséggel, hanem a minőség fokozásával maradhatunk a versenyben a nagy búzaexportőr országok mellett.

 

A minőség és termékenység tekintetében szólni kell Baross László munkásságáról, aki amellett, hogy több növényfajtánk sikeres és elismert nemesítőjeként ismert, neve kapcsán a kiváló minőségű bánkúti búza jut sokak eszébe.

Baross László a felvidéki Hont vármegyében született 1865-ben, középbirtokosi családban. A nagyszombati főgimnázium elvégzése után a Magyaróvári Királyi Gazdasági Akadémiára iratkozott be, amely az 1818-as alapításakor Európa első, kisebb megszakításokkal működő agrár felsőoktatási tanintézete volt, és a század második felére a hazai mezőgazdasági tudományos kutatás fellegvárává vált. Baross László, a növénytermesztéstan professzorának, Cserháti Sándornak hatására a növénynemesítői pályán indult el. Az Akadémia elvégzése után József főherceg uradalmaiban dolgozott. 1895-ben került a bánkúti uradalomba, melyhez tartozó földek 94%-a - búzatermesztésnek kiváló talajú – szántó volt. Először intéző, majd jószágfelügyelő volt és haláláig élt Bánkúton. A köztudatban a „bánkúti búzák atyjaként szerepelt”, de kiváló eredményeket ért el a kukorica, cukorrépa nemesítése terén és rendszeresen írt korabeli szaklapokba is.

 

Baross a búzanemesítést 1908-ban kezdte meg. Az akkori magyar búza - amely hazai és külföldi fajta keveréke - kései érésű, gyenge szalmájú volt, és ha az aratás előtt folyamatosan nagy hőség érte, akkor gyenge termést adott. Baross László a hagyományos tiszavidéki búzából kísérletezett ki több búzacsaládot, tőkiválasztással. Mivel Barosst nem növénynemesítőnek vették fel, hanem az uradalom gazdasági vezetője volt, így látva a búzanemesítés lehetőségeit, egyre nagyobb területet különített el erre a célra.

Az I. világháború után Magyarország elveszítette búzapiacait, ráadásul Európát tengerentúlról elárasztották a Marquis elnevezésű, jó minőségű búzafajtával. Baross megismervén e fajtának jó tulajdonságait, a Marquis nemesítésébe kezdett. A Marquis búza egyik szülője Galíciából származott, ahová Magyarországról szállították a tiszavidéki búzák vetőmagját. Baross, a kitenyésztett fagyálló őszi Marquis-törzseket, a már a háború előtt kifejlesztett említett tiszavidékiből származó Bánkúti 5-tel keresztezte. Ezekből állította elő a legnevesebb őszi bánkúti búzákat: a B 1014-t, a B 1201-t és a B 1205-t. A bánkúti búzák 1928-ban elnyerték a legmagasabb minősítési fokozatot: "államilag törzskönyvezett fajták" lettek. Fagyállósága kifogástalan volt, sikértartalma és minősége a legjobb hazai búzafajták közé emelte. Búzafajtái negyedszázadon keresztül elsők voltak Magyarországon. Hazánk búzavetés-területének nagyobbik részén az ő fajtáit termesztették, még 1947-ben is 60-án,1957-ben pedig 57%-án.

Egy ötvenes évekbeli aratásra való visszaemlékező így jellemzi a jól kedvelt bánkúti búzát: „Ez a búza erős, vastag szárú, 1 méterre is megnövő, kiváló termést adó fajta volt. Lisztjéből a legjobb kenyér, rétes és a legfinomabb sütemények készültek. Gasztronómiai értékei mellett esztétikai élményt nyújtott a sárguló búzatábla csodálatos látványa.”

A XX. század első felében nemesített jó minőségű, acélos szerkezetű búzafajtákat az1970-es évekig használtak a termelők. Amikor azonban megindult a nyugat- és dél-európai típusú puhaszemű fajták felhasználása a minőség erősen változott, többnyire romlott. Az akkori piac, különösen a kelet- európai az ilyen minőséget felvette, de a hazai igen fejlett és nagy áru kibocsátású állattenyésztés is fogyasztotta a búzát. Mivel a bánkúti fajtákat és más jó minőségű magyar kortársait általában a mostoha talaj- és éghajlati viszonyok között termelő kisparaszti gazdaságok termesztették, a kollektivizálás következtében létrejövő nagyüzemi gazdálkodás körülményeinek és a mennyiségi kívánalmaknak nem feleltek meg.

 

A kiváló minőség a múltban mindig is jellemezte a magyar mezőgazdasági termékeket, azonban a nagyüzemi termelés és az utóbbi húsz esztendő elhibázott agrárpolitikája után ismét a minőség felé kell mozdulni, mert annak van jó piaca és az sem mindegy, hogy mi kerül az asztalra.