Mesebeli hercegnő a punk nagyasszonya

 

  

Él Veszprém közelében, gyümölcsösök, kertek, pincék magányában egy különleges művész: Szilágyi Zoé. Alakja szinte jelképévé vált a punk mozgalomnak; sokan csak extrém kinézetéért figyelnek fel rá. Holott független, szabad művész, aki azt szeretné, hogy az utókor alkotásaiért emlékezzen rá, a jelen pedig művészi teljesítményéért értékelje. Interjúnkban arra vállalkozunk, hogy Szilágyi Zoét hűen mutassuk be. Mint egy olyan, végletes ellentmondásokat egyesítő festőművészt, akinek világában éppúgy megfér a horror, mint a bárányfelhős égbolt…

 

– 1966-ban Budapesten, a János Kórházban láttam meg a napvilágot: egy művészcsaládba születtem. Édesapám képzőművész, édesanyám eredetileg tanítónő volt, ám később mint bohém művészfeleség és múzsa élte az életét. Elkényeztetett kis úri-hercegnőként neveltek egy hűvösvölgyi kertes, tornyos házban. Kiskorom óta abban a tudatban nőttem fel, hogy kiválasztott vagyok. Szüleimre barátokként tekintettem. Három éves koromban kezdtem el rajzolni: tulajdonképpen ettől kezdve éjjel-nappal ontottam magamból a képeket.

Tizenkét éves koromban disszidált családunk az Egyesült Államokba. Kalandos, országról-országra utazós életünk kezdődött. Még sosem láttam a Balatont, de már láttam az óceánt... Végül Németországban telepedtünk le, apai német rokonaink révén. Itt jártamiskolába, de osztályaimat egyiket sem fejeztem be. Mindig közbejött valami: utazás, költözés, betegség. Így bizonyítványt nem kaptam, és később sem szereztem sehol. Ráadásul nevünket is megváltoztattuk, így magyarországi múltam végleg kitörlődött. Kamasz éveim alatt zárkózottan, magányosan éltem. Egy arab-német osztálytársammal voltam csak jóban, amúgy a szobámban festettem és rajzoltam, s a legjobb barátom a rádió volt. Kedvenc zenészeim hatására kezdtem el magam extrém módon sminkelni, egyedi ruhákat hordani, sok fülbevalóval. Nagyon tetszett, mély benyomást tett rám a punk szubkultúra, továbbá a dark, a goth irányzat, és minden, ami furcsa volt. Anyukám majomszeretettel vigyázott rám, nehogy bajom essék. Miután az itt érvényben lévő törvények miatt nem kaptuk meg a német állampolgárságot, kalandok közepette Magyarországra keveredtem, ahol aztán belevetettem magam az élet sűrűjébe: fiúk, csavargás, buli, szex.

 

– Magyarországon mindenki bolondnak nézett, mert színes punkfrizurám volt meg sok fülbevalóm, de tetoválásom és testékszerem akkor még nem. Teljesen naiv voltam: egy aranyketrecben nevelkedett hercegnő az üvegbúra alól, kitéve prédának a kiéhezett hiénáknak és sakáloknak. A művészkollégák nem értették, hogy mit akarok. Nyugati zenés videoklipektől és graffitiktől inspirált alkotásaim hidegen hagyták őket, mert nem fedezték fel bennük „Dosztojevszij mélységeit”. Egyedül a szentendrei művészvilág, ef. Zámbó Istvánék ismertek el, velük több közös kiállításon vettem részt. Az én művészetem nem az egyetemes, klasszikus normákból fejlődött. Egyszerűen csak nyitottan élek és kikapirgálom a világból, a művészetből azt, ami ahhoz, amit csinálok, vagy képviselek szükséges. Mindegy hogy ez „limonádé”, antikultúra, underground vagy klasszikum. Hagyományosan nézve nem vagyok művelt, máshonnét nézve viszont többet tudok a kultúráról, mint kollégáim. Mivel itthon nem nagyon volt igény arra, amit csinálok, ismét külföldre mentem. Utazások jöttek egy punk sráccal, akivel akkoriban jártam: foglaltházak és punk életmód.

Utcai festőként tengettem életemet Budapest után Berlinben, Párizsban, Amszterdamban és Saint-Tropezban. Foglalt házakban laktam, punkok, bohémek közt, narkóztam, ittam, de aztán rájöttem, hogy sem a drog, sem az alkohol nem az én utam. Visszajöttem Magyarországra, ahol Jim A.Kód festőbarátommal együtt felkértek, hogy fessük ki a legendás Fekete Lyuk underground klubot.

 

– Igen… Nagy kalandozások után, underground életmódom megkoronázásaként megismertem Szilágyi Lackó Derkvits-ösztöndíjas expresszionista punkfestőt Budapesten, akihez két hónap után hozzá is mentem. Ő hozzám hasonlóan ötvözte a kultúrát és a punkot, a festészetet. Úgy tekintettünk önmagunkra, mint művészeti tárgyra, ezért tetováltattuk és testékszerekkel díszítettük magunkat.

Lackóval tíz évig éltünk együtt, aztán külön költöztünk, ám sosem szakadtunk el egymástól. Afféle Sid & Nancy voltunk. Aztán 2007-ben öngyilkos lett.

Gyereket sosem akartam. Szerintem a művészet teljes embert kíván. Nincs idő más egyéb munkára, gyereknevelésre. Nem bírok olyasmire koncentrálni, ami nem köt le, egyedül az alkotásban teljesedem ki. Jelenlegi párom, Brush Ramones partnerem ebben: ő is punk művész, aki újrahasznosított tárgyakból hoz létre funkcionális használati tárgyakat (pl. világító, zenélő szobrok), emellett pedig kertépítészettel is foglalkozik. Képein a modern világ témáit: nanotechnika, csillagászat, vírusok jeleníti meg. Stílusa egyfajta keveréke a konstruktivizmusnak és a saját maga által kitalált "figurális konceptnek”, egy kis szürrelaizmussal megspékelve.

 

 

 – A punk számomra egyfajta kilépés a szürke mindennapokból, kreatív módon. Kétszemélyes szubkultúrát hoztunk létre férjemmel, az art punk-ot.  Ő a "punksága" mellett nagyon magas műveltséggel és klasszikus tudással is rendelkező művész volt, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán (ma Képzőművészeti Egyetem) Kokas Ignác, Dienes Gábor, Gábor István tanították. 1996-ban megnyerte a nemzetközi David Bowie művészeti pályázatot, Magyarországon az első, Párizsban a harmadik díjat, amit a névadótól vehetett át személyesen. Alkotás, színek, önnön kinézetünk megkomponálása, összművészetként képeinkkel s performance-ainkkal. Olyan dolgokat szeretnék megmutatni, amiket idehaza nem ismernek.  Kívülálló művész vagyok, öntörvényű. Szeretem a tabutémákat is.  Belevágom az emberek arcába, ami a véleményem róluk, s ezt nem szeretik.

Képeim nagyon személyes hangvételűek: azt mutatják, ami engem személyesen megérint, legyen az negatív vagy pozitív dolog. Gyűlöletből és bosszúból festem a legjobb képeimet, szenvedélyesen átélem, beleélem magamat ilyenkor. Az emberek idehaza teljesen félreértelmezték stílusomat, a tetoválásokat, testékszereket.  Mindenki kemény és vagány punkcsajnak gondol, akit nem érdekel, ki mit mond róla- ám ennek pont az ellenkezője az igaz. Sokat szenvedtem mindig már attól is, ha feltűnően megbámultak. Valójában egy romantikus, melankolikus, törékeny pszichéjű ember vagyok. Számomra a külsőm természetes, s aki meg akar ismerni, az nézze meg a képeimet, melyek lelkületem vetületei.

Az alkotás tulajdonképpen munkaterápia, öngyilkosság ellen. Kiskorom óta az. Megrajzolt napló. Másik dimenzió, ahol minden az én szabályaim szerint történik. Kontaktus a más dimenziók és szférák lényeivel. Drog, mely erősebb minden „földi” drognál. Nem munka, hanem lélegzetvétel.